A légifotós forgószárny-próbálgatások hétéves tanulságai

A légifotós forgószárny-próbálgatások hétéves tanulságai

Közhely, hogy egy egészen egyszerű fotótémának is milliónyi arca van, a különböző szempontok -napszak, megvilágítás, mozgás, stb.- között pedig fontos helyen áll a nézőpont magassága. Ezért volt már 13 éve, az elsők között kihajtható kijelző a fényképezőmön, amivel aztán egészen meglepő változatosságot sikerült létrehozni a fotókon, már a legalsó, 0-2 méteres magasságtartomány kihasználásával is. Persze, hogy érdemes lenne feljebb is menni.

Ugurjunk vissza 2015-be!

Vegyesvonat közbesorozott mozdonnyal, az út fölött szűk nyolc méter magasból, a zselici almamelléki erdei vasúton. (ez épp nem fotós különjárat volt, egyszerűen csak kellett egy kis fűnyírás Sasréten)

2014 előtt a magasból készülő fotózás kevesek extrém sportja volt. A hagyományos felépítésű, egy főrotoros modellhelikopterek stabilitása, és a vibrációjuk csillapítása a közelében sem volt a szükségesnek, ráadásul a kezelésük gyakorlatot igényel, és drágák, csakúgy, mint az emelőkosaras autó bérlése. Ezekhez képest még a valódi repülőgépes, pilótás fotózás is remek alternatíva volt, illetve ma is az!

Ekkor robbant be a köztudatba a ma már ikonikus, fehér Dji Phantom drónok első generációja, amit kifejezetten képrögzítésre terveztek, kiemelten a Gopro Hero kamerákra gondolva.

A 2014-15-ös Phantom 1 és 2 teherbírása 250g körül alakult, amit a sportkamerák messze nem használtak ki, és persze az állóképeik minősége is elfogadhatatlan volt komolyabb munkához. Ekkoriban azonban épp hőskorukat élték a szuperkompakt méretű, cserélhető objektíves fényképezők, mint például a Nikon 1 típuscsalád, vagy a már valószínűtlenül apró Pentax Q10 sorozat – ma már mind egy jobb sorsra érdemes, de kihalt faj képviselői.

Minden adott volt hát a hátizsákból előkapható, nyomtatásra is alkalmas légifotó-képességhez? Úgy tűnik, úgyhogy vágjunk neki!


Igen, szegény kamera fejjel lefelé látta a tájat, de ez volt a legkisebb gond.

A választás forgószárnyas oldalról a Dji Phantom Fc40 -re esett, kamera részről pedig a Samsung remekül sikerült Samsung NX Mini modelljére, amely megjelenésekor a “világ legkisebb és legkönnyebb cserélhető objektíves 1 collos szenzoros kompakt fényképezője” címmel szúrt oda a hasonló paraméterekkel gyártott Nikon 1-nek. Nem utolsó sorban pedig wifis kapcsolattal teljeskörűen távvezérelhető volt telefonról, és a tartójával együtt 277g tömege is vállalható, minimális túlsúlynak tűnt, főleg a fél literes sörösüveget emelgetős tesztvideók fényében.
Az 1 collos szenzorméret egész pontosan 13,2×8,8 milliméteres képérzékelőt jelent, ami felületét tekintve épp félúton van a mai telefonok, akkori kompakt kamerák, és a valódi professzionális “fullframe” gépek között. A képminőséggel tehát nem lesz nagy baj, amíg szépen süt a nap.

Hol a hiba?:)

Az összeszerelés után a két gép papírforma szerint működött, a nagy meglepetés visszajátszáskor jött. Ezek bizony hullámok, méghozzá nem is melegfront utáni dunai fodrok, hanem egy Beaufort tízes vihar az Atlanti-óceánon!

A jelenség megértéséhez dióhéjban meg kell érteni a szenzorok működését, mellette pedig azt az információt, hogy a multikopter bármilyen stabil is eredendően, azért nem mentes a finom vibrációtól. A fényképezőgép szenzora elvileg egyetlen pillanat alatt fényképez, valójában azonban eltart pár ezred másodpercig, amíg a feldolgozórendszer fentről lefelé haladva elvégzi a többmillió képpont kiolvasását.
A rendszer kissé erőltetett magyar neve a gördülő záras kiolvasás (rolling suhutter), amelynek hatása különösen extra gyors mozgások fotói és videóin látványos:

Persze létezik kézenfekvő megoldás a problémára, nem más, mint a szenzor globális kiolvasása, amikor egy izmos processzor képes valóban egyetlen pillanatban feldolgozni a teljes képérzékelő tartalmát. Ennek árát viszont az általános képminőség terén kell megfizetni, így a főleg állóképek készítésére szánt fényképezőkben nem használják.

A hiba mértéke szerencsére azért nálam nem volt különösen nagy, így ha elmentem a fényképező legrövidebb záridejéig, egész tűrhető fotók készültek. Az 1/16000 másodperc (igen, tizenhatezred, ilyet a tökörreflexes kamerák mechanikus zárja megközelíteni sem tud)  extrém kevés, jó fények közt is maximumra nyitott rekesz, és ISO 400 feletti érzékenység tartozik hozzá, sötétben pedig maradhatott is minden a táskában.

Apropó tása.

Az öreg Phantom típuscsalád esetén még kardinális kérdés volt a szállíthatóság, hiszen a gép vázát nem lehetett összecsukni, a befoglaló mérete 30x30x20cm körül volt. Készültek is hozzá erősebbnél erősebb kofferek, akár kihúzható fogantyúval és kerekekkel, én viszont kicsit más utat választva, az itthoni műhelyben készítettem hozzá egy könnyű, favázas dobozkát, aminek a kerülete elég kicsi volt ahhoz, hogy a 80 literes túrahátizsák belsejében is elférjen. Egészen apró karcolásokat leszámítva bevált, másként el sem tudtam volna képzelni a jövés-menést!

Végül 2015 nyártól 2016-ig megannyi kedvenc helyemen jártam újra, immár egészen ms irányból is megutatva őket. A fotók ekkoriban főleg a Turista Magazinban jelentek meg, de onnan hamar felkapták őket nemzeti parkok, turisztikai szervezetek, sőt kiadók is, és a mai napig visszaköszönnek kiadványokból, vagy információs táblákról. Így persze nem kérdés, hogy megérte!

Az extrém sportoló Samsung NX Nini pedig ma is megvan, mint emberi méretű, családi fényképezőgép, de használtam már ipari fotózáson is, 3 centis nyíláson keresztül fotózáshoz.

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon az utazások és fotózások friss és korábbi történeteiért, Instagramon a hétköznapok pillanaiért!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

10 + 12 =