A Tátika hegy a Badacsonytól a Ság-hegyig húzódó vulkáni tanúhegyláncolat egyik jeles képviselője, felépítést tekintve szinte ikertestvére a mintegy 30 km-re emelkedő Somlónak, amely egyébként –sok más mellett – remekül látható a hegytetőről. A 3 millió éve lezajlott vulkáni kitörés lávája az egykori síkságon nagy területet borított el, és a későbbiekben megvédte az alatta lévő, puha üledéket a lepusztulástól, létrehozva a mai tanúhegyekre jellemző fennsíkot. A híres Badacsonnyal ellentétben itt a kitörés később megismétlődött, és immáron szabályos vulkáni kúpot épített a fennsík közepén, kialakítva ezzel a Tátika összetéveszthetetlen, „emeletes” kontúrját.

A hegy tetején az 1250-es években épült vár, a következő két évszázad során a vár legalább kilenc alkalommal cserélt gazdát, a kisebb katonai akciók mellett többnyire békés úton, így állapota nem romlott, igaz, nem is korszerűsítették. Nagy jelentősége ekkor már nem volt, a viszonylag kicsi és nem túl erős várat csak kisebb helyőrségek védték.
Az igazán fontos első védelmi vonalban Sümeg, Csobánc és Szigliget erőssége volt.
Ezeket a törökök nem is tudták elfoglalni, ez viszont még nem akadályozta meg, hogy akár nagyobb portyázó csapatok időnként mélyen behatoljanak a védett területekre némi zsákmányért. Egy ilyen csapat tört be sikeresen 1589-ben Tátika várába is, amelyet a kifosztása után felgyújtottak. A reménytelen állapotba került erősségről a későbbi tulajdonosai is lemondtak, a falait pedig a természet erői mellett a környék lakossága hordta el.

Az omladozó falak az újkorban sokáig várták sorsukat, az első alapos régészeti feltárásra csak az 1990-es évek közepén került sor. A következő mintegy húsz évben a tulajdonos Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt., valamint a várak sorsát szintén egyengető zalaszántói és rezi önkormányzat különféle pályázatokból és támogatásokból, sok apró lépésben végezhették el a két vár megmaradt falainak állagmegóvását és megerősítését.

Amíg a hegytetőn régészek és kőművesek dolgoztak, a falakon kívül az újonnan létrejött Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság munkatársai egy ezzel ellentétes folyamat útját egyengették: a természet szabadjára engedését. 1997-ben a várhegy az új nemzeti park törzsterületévé vált, majd három évvel később fokozottan védett erdőrezervátumi státuszt kapott. A nehezen megközelíthető bazaltfennsík korábban sem kedvezett a nagyüzemi erőgazdálkodásnak, immáron pedig bő húsz éve semmiféle fakitermelés nem folyik itt. A fák itt természetes úton, állva pusztulnak, és törzseik számtalan erdőlakó madár-, rovar- és gombafaj számára szolgáltatnak pótolhatatlan élőhelyet.

Megjelenés: Turista Magazin, 2020 május