Így fotóztam húsz éve -pozitív emlékek negatív filmről

Jó pár fotós történetet olvastam, mire rájöttem, hogy az enyém a lehető legtávolabb áll a jellemző eseménysoroktól (pl. „és akkor úgy döntöttem, hogy veszek / kérek karácsonyra egy ilyen félmilliós kezdő szettet, és elkezdek fényképezni”), ezért így év végére összegyűjtöttem a saját, bő 22 éves utam néhány nagyobb állomását. Előljáróban annyit, hogy meg sem próbálom egyszerű időrendben tálalni, helyette igyekszem minnél érdekesebbre csomagolni, így például második és harmadik részből mindjárt 2-2 is készül, különböző témák köré fűzve, amik láttán remélhetőleg fel sem fog tűnni, hogy valamiféle „történelmi” sorozat részei. Nem sietek velük, talán tavaszra érek a végére.

No de visssza az út elejére, az 1990-es évek végére!
A helyszín a hullámzó dombok, csendes országutak és csillagfényes éjszakák vidéke, a bükki Dédestapolcsány. Innen a család korán Budapestre került, ahol jókora kompromisszumokkal sikerült megoldani a lakás kérdését. Annyi baj legyen, hiszen a rokonság, és a gyerekkori barátok minen iskolai szünet idején visszavártak a függőfolyosós belvárosi bérházakon túli, “rendes” világba, az előbbiben talán nem is bírtunk volna ki egyhuzamban két-három hónapnál többet. Az iskolában ugyan lehett hallani különféle sí, lovas, vagy kézműves táborokról, ahova az “úri gyerekek” mennek, a számunkara felfoghatatlan pénzekért, de minket egész más világ várt a szünetek napjaiban. Akkoriban a világ legtermészetesebb dolga volt, pedig talán az utolsó generációk egyike voltunk, akik a bolti helyett ilyenkor friss tehéntejet ittak, a természetes közlekedési módot a távolsági busz jelentette, vagy éppen az utca többi gyerekével együtt bandáztunk, és egész messze is elkalandoztunk az éppen fellelhető öreg bicikliken: Szilvásváradra, a Lázbérci-tó túlpartjára, később akár fel, Bánkútra is- utóbbihoz különosen a nyári Tour De France közvetítések idején jött meg a kellő motiváció. Na ekkorra én is „úgy döntöttem”!

13 évesen, az Upponyi-szoros tetején, még nagy siker volt az efféle önkioldós szelfi, a kézből készültet még tzenöt évnyi érés, és újabb öt évi Instagram után sem használom olyan szívesen. Ennek a képek az öregített párját is el fogom készíteni a nyáron!

Mindez pedig a technika, előreugorva öt évet, és már a digitális korszak második napján megörökítve. A főszerepben az akkor húsz éves Smena Symbol fényképező, aminek 40mm f/4 objektíve, és a lehető legegyszerűbb felépítése a tükörreflekszes kamerákhoz képest fele áron adott működöképes képrögzítő eszközt az egykori keleti blokk népének kezébe, beleértve az utódaikat is, ahogy a mellékelt ábra mutatja. Későbbi társa, a modern műanyag kamera, nagyjából abban különbözött az akkori pár ezer forintos egyszerhasználatos fényképezőktől, hogy a filmje cserélhető volt. Nem állítható, 1/100s zárideje mellé fixen végtelenre fókuszált, apró optika tartozott, aminek 28mm-es látószöge jól jött a tájfotóknál, így a két fényképezővel, immár 1,5x optikai zoommal felszerelkezve indulhattam útnak.

A fentiekből talán sejthető, hogy a fény működése, a rekeszek, érzékenységek és záridők világának alapos ismerete bizony megkerülhetetlen volt (az ide vezető út olyannyira bevált, hogy az egyszerű, átlátható működésű Smena ma is felbukkanhat demonstrációs eszközként a fotó oktatásomon). Ez hamar magával hozta a felismerését, hogy szükség lesz egy állványra is. Ez utóbbi lett a felszerelés legöregebb darabja, még a világháborúk közti időből, egyébként szintén a családi szekrény mélyéről. Ma különösen sajnálom, hogy ez az egyetlen eszközöm a kezdetekről, ami már nincs meg.

A fentiekkel a hátam mögött persze nagy izgallommal vártam az első, 1999 nyári filmtekercs előhívását, amit később, az anyagiak függvényében, sorra követett a többi évszak 24-36 fotója is. A képeken fent és lent az akkori utazások fő helyszínei, Mályinka és Dédestapolcsány határában hullámzó névtelen dombok, amik persze a következő évtizedben is a meghatározó helyszínek maradtak.

Ez utóbbi helyszín már egy ideje nem látogatható, a szomszédos Serényi-kastély telkének részeként ugyanis az ország talán legkülönlegesebb, és legjobb panorámájú kastélyparkjának része. Látványtervből nincs hiány, az egyiken még a kép előtere alatti szikla oldalába is barlangfürdő kerülne. Aki viszont „csak” egy pompás hegyi kiskastélyt keres, erre keresve talán még megveheti.
 .

A képek hátulja néha a túloldaluknál is izgalmasabb dolgokat rejt, a kezdeti blogbejegyzésektől egészen a fotólabor üzenetéig -utóbira lehet, hogy nem épp az „izgalmas” szót használtam annak idején.

Hibalehetőségből pedig nem volt hiány, a kísérletezések helyszíne pedig rövidesen Budapest lett, hiszen 15 évesen már nem volt gond szabadon kóborolni a város környékén. A hűvösvölgybe érkező villamos erdőszéli szakasza este különösen fotogénnek ígérkezett, a híd alatti szakasszigetelőn hatalmasat szikrázó áramszedő pedig életem első vakus fotóihoz is hozzásegített (a hagyományos villanócsőben születő fény is egy kontrollált elektromos ívnek köszönhető)

Négy tonna robbanóanyag húszezer tonna mészkövet jöveszt a dorogi Baumit gyár kőbányájában. A középiskola éveire gimnázium helyett a Kvassay Jenő (ex. Mechwart) szakközépiskolába kerültem, ami fénykorában a híd -és vasútépítő szakma szinte valamennyi szakemberét adta. Már az első években, szakosodás előtt bejárhattunk az építőipar legfonosabb helyszíneit, köztük néhány igazán látványosat, bár a java csak később, érettségi után következett.

Mai szemmel visszatekintve, az egyszerű papírforma érvényesült, amikor a középiskola vasútgépész szakos ismerősei „behúztak a csőbe”, és elkezdődött a különféle közös utazások sora. Ekkoriban érkezett a budai germekvasútra a balatonfenyvesi gazdasági vasút korábbi gőzmozdonya, az 56-os számű Mávag 490. A 2002-es első felújításáig még az egyedi, zöld festését viselte, amivel alighanem a Balatont látogató német közönség tetszését keresték, arrafelé ez a gőzösök szokásos színe.

A Budapest körüli, pihenő emberek számára berendezett, és kényelmesen belakott, élő, vibráló táj pillanatai a következő kedvenc témáimmá váltak, heti rendszerességgel újra és újra meglátogatott helyszínekkel. Itt éppen az Újlaki-hegyi sárkányrepülő-felszállópálya, 2002 tavaszán.

Az Északi összekötő vasúti híd 2008-ig álló felszerkezete volt a háború utáni féléllandó hidak legnagyobb, és legtovább használt képviselője. A téli fotója egy iskolai szakdolgozat illusztrációjához készült. Hogy milyen komolyan vették a technikusi felkészítésünket, csak akkor jöttem rá igazán, amikor a későbbi egyetemi közlekedésmérnöki képzésen, több tárgyat is szinte nulla felkészüléssel, könnyedén vettem, a középiskolában tanultakra emlékezve.

2003 tavaszán a Smena Symbol filmtovábbító mechanikájával valami nem volt rendben, amit a felhúzás közbeni gyanús jelekből sejtettem. Az előhívás után aztán néhány egyedi látványú, többszörösen exponált filmkocka bizonyította, hogy valóban; sőt nagyobb a meglepetés a vártnál, a képek nagy része elveszett.

A javítás szerencsére még könnyen ment, egy fotóműszerész kis váci úti műhelyében -a helyén nemsokára már irodaház állt– így néhány héten belül már nem kellett lemondani a fotózásról, amikor ismét a jól ismert bükki vidéken nyaraltam. Ezúttal Tandona felé vezetett a reggeli séta, a hosszát itt nem is volt nehéz utólag megtippelni.

A nyári szünetet záró visszaút már új végállomásra, a frissen átadott Stadion autóbusz pályaudvarra vezetett.

Ekkoriban, tehát 2003 őszén kezdett formát ölteni Budapest leglátványosabb épületeinek egyike, a Dózsa György úti ING székház is. Az otton és a középiskola közti úton, többször szó szerint is a csodájára jártam, valószínűleg ez is irányította a figyelmem a 30-40 évvel korábbi, akkor hasonlóan újszerű, későmodern épületek felé.

2003 telén minden addiginál kiadósabb ónos eső hullott Budapestre, a kisebb-nagyobb balesetek százain túl, elvarázsolt jégpáncélba csomagolva mindent, amire csak jutott belőle.

Rövidesen visszavonhatatlanul eljött a digitális fotózás ideje, azonban az akkori, belépő szintű Nikon P2200 képességei még erősen korlátozottak voltak, például alkalmatlan volt az éjszakai táj fotózására. Pedig ebben éppen akkor kezdtem elmerülni; szerencsére a filmes technika változatlanul mellettem volt, itt pedig semmi nem korlátozta a minimális fény több percen át tartó gyűjtését, egyetlen képre. Azaz egy valami talán mégis, az éjszakai fagy. Sebaj, immár 2 megapixelen dokumentálható a meglepetés, a végeredményre pedig vissza lehet térni néhány hét múlva, előhíváskor…

Végül a sorozat egy másik képe hozott értékelhető eredményt. A különleges fényviszonyokhoz valójában az akkori eszközöknél sokkal több kellett, az éjszaka látványvilága még évekig csak a szabadszemes emlékeimben létezhetett.

Persze nem csak éjjel, de a különösen kontrasztos fényeknél sem hozta a vártat az akkor harmincezer forintért vett dgitális fényképező, így még a következő év utazásain is velem tartott a jó öreg negatív film. Dinamikáját, színvisszaadását csak évekkel később, az utómunkák kitanulásakor sikerült többé-kevésbé pezentálni. Tökéletesen talán még ma sem, de ez már egy másik történet lesz.

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon az utazások és fotózások friss és korábbi történeteiért, és Instagramon a hétköznapok pillanaiért!