A Szarvasi holt-Kőrös, avagy Kákafoki-holtág valójában nem állóvíz, de nem is igazi folyó, nem a természet utolsó menedéke, de sokkal több, mint horgászvíz, vagy Szarvas város dísze. A duzzasztók és zsilipek között egy egészen egyedi élőhely született.

Egy-egy új vidék felfedezése mindig maradandó élmény, de talán ennél is izgalmasabb, ha hosszú évek óta ismert környék mutatja meg az új arcait. Márpedig a számomra ebből van több idehaza, és ennek kapcsán a legkevésbé sem zavar, ha nem valamiféle monumentális hidrológiai rendszer működése tárul fel, bőven elég lehet az is, ha egy belterületi parkban sétálva tűnnek fel olyan karnyújtásnyira lévő csodák, amiket a helyiek talán szóra sem érdemesnek tartanak. A Szarvasi Holt-kőrös esetén egyszerre mindként dolog teljesült.

A helyi gróf, Bolza József még a szabályozások befejezése előtt, a 19. Század közepén parkosította legkedvesebb helyét, az Anna-ligetet, ahol ma a Kőrös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság népszerű látogatóközpontja működik. Feleségével, gróf Batthiány Annával aztán egy távolabbi területet is saját kezűleg vettek gondozásba: a várostól északkeletre fekvő, árvizek által megkímélt magaslatot, amelynek első egzotikus faját, egy mamutfenyőt még maguk hozták ide szekéren a bécsi császári birtokról. József unokaöccse, az 1861-ben született Borza Pál eredetileg jogot tanult, de később a kertészkedés szerelmese lett, és nagy lelkesedéssel folytatta nagybátyja munkáját, a bizonyos távolabbi, fás legelő helyén létrehozva a róla elnevezett Pepi-kertet, a híres arborétumot. Borza Pál hosszú élete alatt persze az arborétum határain túl is dolgozott, a város központját érintő munkájának legismertebb nyomai az itt meghonosított, csodálatos mocsári ciprusok, amelyek észak-Amerikából érkeztek.

A dekoratív facsoportok 2011 óta adnak hátteret Szarvas új vízi színháza számára, ahol nyáron szinte minden este vannak előadások. A fatörzsek éjszakai fotózása ezúttal előbbre való volt az itteni műsornál, legalább is a sötétedés kezdetén még erről voltam meggyőződve. A túlparton játszódó, de itt is remekül hallható színdarab azonban a mocsári ciprusok felől rövidesen új szereplőkkel bővült: a sötétben csókák csoportja érkezett az ágak közé, és hangos rikácsolásba kezdtek. Ornitológiai ismeretek híján hamar kialakult az a bevallottan gyenge lábakon álló feltételezésem, hogy a madarak is a komikus színdarab eseményeit kommentálják, és itt felmerült a kérdés, hogy vajon én, vagy a színház közönsége ül-e ezekben a percekben a színpad igazán jó oldalán? A reflektorfényes színpadi alakítás színvonalában bízva persze inkább nem helyezkedtem el egyik állásponton sem, de a lényeg, hogy ez a különleges vízparti erdő húsz év ismertség után is tudott meglepetést okozni.

Megjelenés: National Geographic Magyarország, 2022. szeptemberi lapszám