Igazából mikor van rossz idő? Egy bakonyi táj tizenhat arca

Igazából mikor van rossz idő? Egy bakonyi táj tizenhat arca

Előre bocsátom, hogy valóban sokat tettem azért, hogy ebben a bejegyzésben rossz képek is legyenek. Összegyűjtöttem az elmúlt tíz év itteni útjainak legjavát, és az esős, latyakos másik felét is, majd amikor továbbra is túl színes volt az eredmény, egy igazán sötét, ködös, novemberi napon hatalmas kitérővel visszakanyarodtam, kifejezetten a szürkeség kedvéért.

Lássuk, ezek után mit mutat magából a négy évszak tíz látogatásán a Tési-fennsík északi oldala, azon belül is a régi csetényi szőlőhegy, a belföldi “semmi extra” helyszíneim egyik kedvence!

Mért éppen ez a hely? Véletlen, minden értelemben.
Az elmúlt évek tapasztalata azt mondatja velem, hogy amikor az átlagkiránduló a kirándulását tervezi, leginkább két ponton hibázhat – már ha lehet ilyet mondani a szabadidő eltöltésének egyik legjobb módja kapcsán: az úti célok és a megteendő távolság terén.
Méghozzá nem azért, mert kis vagy nagy távot, hegycsúcsot, sok szintemelkedést, vagy biciklizhető szekérutat tervez, hanem egyáltalán azért, mert célt és távolságot tervez.
Az internet és a zsebre vágható eszközök mára elképzelhetetlen mértékben kiszolgálnak minket, nélkülük viszont korábban elképzelhetetlen élményt tudott nyújtani egy olyan túra, aminek nincs előre definiálható pontja, mint egy hegytető, vagy vízesés, és nincs különösebb távolsága vagy egyéb paramétere sem: elég egy kicsit sétálni, és leülni, mondjuk a harmadik gyümölcsfa tövébe, ahol tényleg nincs más, csak egy tucat viskó, pár névtelen, hullámzó domb a szomszédban, és néhány megawattnyi villamos erőmű.
Rossz helyen járnánk? Dehogy, üdvözlet a csetényi paradicsomból!

A környékre vezető felfedezőút még egészen rég, 2005 nyarán kezdődött. Hozzávalók: egy csetelésből megismert úti cél (már akkor is az átkozott célkeresés…), ismeretlen vidék otthon felejtett térképpel, és természetesen semmiféle mobil internet, csak egy csipetnyi, tényleg csak a betonfalak elhagyásához és a távolság megtartásához feltétlenül szükséges kalandvágy.
Ezek segítségével egy fél délelőtt, három buszról buszra átszállás és egy gyors reflexszel megnyomott leszállásjelző után, meg is érkeztem az akkor üzemelő egyetlen csetényi szélerőmű tövébe, a Zirc-Mór országút széléhez, ahonnan a környék nagy részére nyíló kilátáson kívül, pont az a bizonyos „semmi különös” fogadott, ami miatt ez a hely ma is az egyik kedvencem.
A későbbi látogatásokon persze már bejártam az egész szőlőhegyet, de távolabbra valahogy nem vitt az út, hiszen minden, ami a hely varázsát adja, itt van a szélerőművek rövid üzemi útja mentén.

A helyhez leginkább illő évszak egyértelműen a tavasz. Az érő termőföldek, virágzó gyümölcsfák, vagy a későbbi májusi zöld ezernyi árnyalata, érzésre valóban a paradicsomba repít.

Május végi zivatar érkezik a Tési-fennsík felől.

Egyetlen perc telik el, és máris hullanak a hatalmas, hideg esőcseppek, majd néhány pillanat múlva, hogy is mondják..? elszabadul a pokol? Szó sincs róla, épp ellenkezőleg. A távolról félelmetes látványt nyújtó légzuhatag valójában élet cseppjeit hozza a hegytetőre.

Nyár közepére a zöld árnyalatai mellé a természet szinte minden más színe is felsorakozik, és együtt hullámzik.

Nap nélkül, néhány napnál tovább esélyünk sem lenne, ha csak egyedül keringenénk az űrben: amennyire lehetetlen, az éjszaka utolsó, legálmosabb órájában annyira ijesztő opció. Szerencsére aztán a megfelelő időben eljön a felismerés, hogy ez a bizonyos utolsó óra igazából még az előző percekben véget ért: érkezik a természet legalapvetőbb csodája, a nappali fény első, halvány morzsái, erősödő széllel, a szélerőmű-park körül. Kelet, és a székesfehérvári síkság felől a természet, nyugaton, a Tési-fennsík túloldalán még Várpalota lámpafényei. Egy órán belül a generátorok fékei is kioldanak.

Ami pedig a bevezetőben említett ködös, novemberi szürkeséget illeti, hát ez volna az.

A Tési-fennsíkon áthaladva, mintha  elvágták volna, egy egészen más időjárásba érkeztem a Bakony sarkába. Amíg az ország összes többi táján ötszáz méteres magasság fölé ért a szürkeség, itt sütött a nap. Hát ezért utaztam majd száz kilométert? Rossz válasz nem létezik.

Januárban jönnek-mennek a kisebb havazások, a táj hirtelen olyan kopárrá változik, mint bárhol máshol.  Ilyenkor rajzolódnak ki igazán a dombok hullámai, rajtuk pedig az ember sok kis munkájának óriási, egységesnek látszó geometriája, a jellegzetes bakonyi táj.

A teljes fehérség itt sem tart soká, a déli hegyoldalakon hamarosan elolvad a hótakaró.

A távolban a kavargó hidegfront felhői, alatta a Vértes, jobbra, halvány fehér foltként még a csókakői vár is látható.

Rég látott színek, sárdagasztás, és az a bizonyos „valami” ott a levegőben; a természet ébredésének első napjai február végén. Még néhány hét, és eljut a hely oda, ahonnan indult, az április szemérmetlen színei és illatai közé, a hasonló faluszéli szőlőhegyek és környékük normál állapotába.

A közelgő színkavalkád előtt jöjjön hát a legfontosabb tanulság, ami már hosszú évek óta itt lebeg előttem: ezerből 999 úton nincs tudományos igényű tervezés (a maradék egy Turista Magazin címlapfotó). Nem azért, mert nem válik be, hanem, mert miért is kellene?

Akiben esetleg csalódást keltene, hogy nem egyszerűen tanulható trükköket olvasott itt, záridőkkel, lámpákkal, vagy utómunka-technikákkal, megértem. Ez az ő szemszögükből talán csalás, így túl könnyű érdekes albumot összeállítani.
Van nekik egy remek hírem: épp most értik meg a lényeget!
Csábítóan hangzik, de a tájfotózásban sajnos nincsenek egyszerű trükkök. Bonyolultak sincsenek. Ott kell lenni, jó vagy rossz időben, olcsó vagy drága eszközzel (az előbbi esetén több pénz/idő marad utazni!), tervezetten, vagy véletlenül, reggel vagy este, és meglátni a valóság csodáját. Útra fel!

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon az utazások és fotózások friss és korábbi történeteiért, Instagramon a hétköznapok pillanaiért!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük